Mandi ma ünnepli a születésnapját. Hölgy lévén nem illik elárulnom hányadikat, de hagyományosan minden évben lefutja évei számát, így idén egy 34 kilométeres körre indultunk. Ifjú leánykorában, mikor még ennél is fiatalabb volt támadt ez a remek ötlete. Idén már két és feledik alkalommal csatlakoztam hozzá. Az elsőt csak félnek számolom, mivel akkor még nem akart megölni, nem engedte végigfutnom, a végét egy másik bátor jelentkezővel kettesben sétáltuk. Régebben volt, hogy többen kísérték, tavaly úgy alakult kettesben maradtunk, ahogy idén is. A sors úgy hozta bő egy héttel ezelőtt költöztünk ide, így a Margitsziget, vagy a Kis-Duna-part helyett már Madridban kellett útvonalat tervezgetnie erre a nem épp rövid távra. És ez remek helynek bizonyult. Pár hónap múlva remélem már arról írhatok majd Madrid mennyire jó biciklis város, erre utaló jeleket már ma is láttunk, de egyelőre csak arról tudok lelkendezni, mennyire jó futó város. Ha valaki rápillant a térképre rögtön észreveheti a rengeteg kisebb-nagyobb zöld foltot, parkot. A történelmi belvároson kívül szinte lehetetlen enélkül akár pár négyzetméteres területet is találni. Futva nincsenek is messze egymástól, sokszor vékony, de elnyújtott sávok húzódnak egy-egy út mellett. Így tudtunk például még múlt héten egy oda-vissza majdnem 10 kilométeres „kört” tenni a Metropolitano (Atlético Madrid) stadionig, szinte végig ilyen vékony zöld terület utacskáin futva. Ma is az elején jó hosszan kerékpáros-, és gyalogúton haladtunk, néha aszfalton, máskor kicsit beljebb a murván, fák árnyékában, virágzó bokrokban gyönyörködve.
Ezen parkok, ha egyáltalán annak hívják őket, sokfélék lehetnek, de szinte mind szépen karbantartva, rendezetten várják a pihenni, vagy sportolni vágyó helyieket és turistákat. Vannak egyszerűek, nyugodtabbak, kihaltabbak, akár minden extra nélkül csak fákkal, és kis úttal, utakkal, máshol virágos részek, szökőkutak. Rengeteg szabadtéri kondipark, focipályák, tele gyerekekkel, felnőttekkel, kutyasétáltatók (és kutyagumikkal, de erről talán majd egyszer egy külön bejegyzésben), viszont a Magyarországon megszokott rekortánkörökből még egyet sem láttunk. Tegnap az előttünk lévő parkban épp egy gyerekzsúr volt. És vannak a nagyobb, híresebb parkok, (részeikben) turistákkal tömve. Ilyen a méltán híres Retiro, aki járt már Madridban szinte biztosan meglátogatta, és csalódott hangokat nem nagyon hallottam, a hatalmas Casa de Campo, a Manzanares folyó partján kanyargó hosszú sétány, vagy például a János Károly park, amit több másikkal egyetemben még meg sem tudtunk látogatni. Március elején-közepén még sok fa kopár, de így is rengeteg a zöld, az örökzöld, már akadnak virágzó bokrok, sok helyen automata locsolóval gondozott füves rész. És a következő hónapokban ez csak szebb lesz. A nagy meleg beköszöntével remélhetőleg sok helyen borítják árnyékba a várost. A fák között papagájok repkednek, rajtuk gólyák laknak, a folyóparton teknősök napoznak, és két helyen még sebesen vágtató kis nyuszikba is botlottunk.
Amit Madridról még tudni kell, hogy nem sík. Biztosan akadnak laposabb részei is, de legtöbbször kisebb-nagyobb lejtők és emelkedők váltják elég sűrűn egymást. Így aki nem ilyenre vágyik, vagy ne ide jöjjön, vagy nagyon tervezze meg az útvonalát. Mandi is megszenvedett vele, mikor intervallozáshoz keresett a közelben megfelelő helyet.
Nézzük kicsit részletesebben ezek alapján a mai útvonalat. Az elején (nem is annyira) rövid, de combos emelkedő az Almudena temető falánál, aminek a végén átléptük a 700 méteres magasságot. Ott most egyenesen mentünk tovább, de múltkor bekanyarodva egy dombról gyönyörű kilátás nyílt a városra, oda visszanézünk még. Majd a már említett kerékpáros és gyalogos úton majdnem 10 kilométernyi kanyargás az M-40-es autópálya szomszédságában, de az autókat legtöbbször észre se vettük a fák között. Egy rövid iparterületi szakasz után már csak 550 méteres magasság körül rátértünk a Manzanares partjára, ahol a kivételesen majdnem sík, de azért lassan emelkedő sétányon egyre több sétálgató turista között suhantunk. Féltávhoz érve hagytuk ott és kanyarodtunk le balra, hogy nekiálljunk hegyet mászni és feljutni a Casa de Campo erdőszerű ösvényeire. Az állatkert mellett is elhaladva a vadregényes tájat felváltotta egy turistaközponttá fejlesztett tó, és ismét megszaporodtak az emberek. Végül az utolsó körülbelül 7 kilométeren félig átkapcsoltunk turista üzemmódra, és a Plaza de España után próbáltunk nem elveszni a Gran Vía embertömegében. Azért még a Retiro szélén is végigfutottunk mielőtt Mandi egy stravás kupát is begyűjtve maradék erőnkkel felvonszoltuk magunkat az utolsó emelkedőkön elérve a „parkunkat”, és letudva a 34 kilométert egy kis nyújtás után elfeküdjünk a fűben.
A futás fizikai és pszichikai oldaláról is szólva olyan 23 kilométerig egész jól bírtam, sokszor előre vagy oldalra futva fényképezgettem, tudva meg lesz ennek is a böjtje, aztán onnantól kisebb-nagyobb holtpontokon áthaladva csak megcsináltam. Nekem ez volt a leghosszabb futásom, és jövő ilyenkorig minden bizonnyal így is fog maradni. Mandi futott már pár Maratont, bár szerinte rendezvényen az talán könnyebb is a hangulat miatt, illetve ott nem a mi hátunkat nyomják az ivózsákok. Én mindenesetre inkább nem tesztelem le. Közben elgondolkodtam rajta kellett volna előtte is fényképet csinálni magunkról. Lehet az a futás igazi célja, hogy akár ennél az időszaknál is több évet öleljen fel az arc változásain. Kisimult babaarctól az elgyötört, fáradt vonásokig. Arra biztosan jó, hogy érezze az évek súlyát, és fájdalmasan tudatosuljon benne évről évre a múlásuk 
. Azt hiszem nem egyszer hallotta tőlem menet közben az órámra pillantva a „de jó lenne, ha csak X éves lennél” szólamot. És nekem is ismét volt időm a „lecseréllek két 18 évesre” szar vicc mögöttes tartalmán elmélkedni.
Mit ajánlok annak, aki Madridban akar futni? Vegyen egy biciklit . De ha ragaszkodik hozzá, akkor egy remek város, rengeteg hangulatos hellyel, ha bírja az emelkedőket, akkor egy darabig nem fog ráunni.
