Május 1-2. ünnepnap Madridban, a pénteket szabadnapként mellécsapva kapunk egy szép hosszú hétvégét. Gondolkoztunk merre kéne elutazni, nekem térkép alapján eddig is tetszett Castellón elhelyezkedése, tengerpart, körben hegyek, mivel még Mandi se járt ott, nézzük meg milyen a valóságban. Pár héttel hamarabb le is foglaltuk a szállást, majd nem sokkal indulás előtt jött a felismerés, ezzel egyidőben lesz a 8 napos női spanyol kerékpáros körverseny, a La Vuelta Femenina 2024-es kiadás. Ráadásul vasárnap, a tervezett hazautazásunk napján indulnak Madridból az utolsó szakaszon, hogy az általunk is többször meghódított Morcuera hágón átjutva az eddig nekem kimaradt, de Mandi által meglátogatott Valdesquí síközponthoz visszakapaszkodva legyen a befutó. Ráadásul a többek között U23-as világbajnok és (montiban) olimpiai 4. Vas Blanka is indult a versenyen. Rövid tanakodás után döntöttünk, átfoglaljuk a szállást egy nappal rövidebbre, még szombaton hazajövünk, és vasárnap ott leszünk. Valahol.
Sajnos az időjárás előrejelzés nem volt annyira rózsás, itt a városban még 20 fok körüli tavaszias időt ígértek, de a hegyekben 1800 m fölött már csak maximum 10 fokot, és enyhe esőt. Ez hosszabb várakozással együtt nem kifejezetten kellemes, cserébe kifejezetten rossz tud lenni, ha valahogy hosszabb tekeréssel kötnénk össze. Viszont ha inkább autózunk, akkor még a rajtot is meg tudjuk nézni, és a puerto de navacerradai nagy parkolóhoz feljutva a mezőnyhöz képest a másik irányból tudjuk megközelíteni a célt, ez az utolsó majdnem 10 kilométer nagyjából sík, ruhákkal, teletömött hátizsákkal felszerelkezve esőben is letekerhető.
Mivel a rajt pontos helyszínét, és a lezárásokat nem tudtuk, időben elindultunk. Szerencsére simán le tudtunk parkolni, és a nagy csapatbuszokat sem kellett sokáig keresni. Persze legutoljára Blanka csapatáét, az SD Worxét leltük meg, de így legalább végigsétálva láttuk mind. Blanka bátyja a neten szokta meghirdetni a régebbi mezeit, felszereléseit, Mandi tőle vett pár éve egy időfutam sisakot, ami gyanúsan az övé lehetett. Eredetileg használati célokkal, de aztán annyira nem vált be, viszont ereklyeként még nagy kincs. Vittük ezt is magunkkal, hogy remélhetőleg alá tudjuk íratni. Kis várakozás után meg is jelent Blanka, és egy rövid biciklipróba után el is csíptük. Úgy tűnt örül vannak szurkolói, szokás szerint közvetlen, kedves, mosolygós volt.
Pár szó után sok sikert kívántunk neki, aztán mentünk a rajthoz, közben feltankoltunk a carrefouros sátornál osztogatott ajándékokból. Lehet több emberre számítottak, mindenesetre elég bőven mérték a különféle enni-, és innivalókat, pakoltak bele mindenfélét az elején kezünkbe nyomott papírszatyorba, hogy vigyük csak.
Egy bicikliverseny rajtjánál inkább a készülődés az érdekesebb, maximum a férfimezőny legnagyobb csapatainak buszai vannak kissé elszeparálva, egyébként gyakorlatilag oda lehet menni bárhova nézelődni, közvetlenül mellettünk jönnek-mennek a versenyzők, meg lehet csodálni a bicikliket, fényképezgetni. Van egy különleges hangulata, ami talán kicsit azt is magával tudja ragadni, aki nincs annyira oda érte. Aztán felállnak egy bolyba, élen a kiemelt trikót viselőkkel, és a zsűrikocsi felvezetésével elgurulnak a lassú rajtban, mielőtt pár kilométerrel később valóban szabadon engedik őket.
Mi pedig ekkor már a kocsi felé sétáltunk vissza, hogy beelőzve őket a célban várhassunk rájuk. Félúton még volt egy rövid technikai szünet egy benzinkúton, épp ahol az SD Worx buszát tankolták. Aztán felérve a parkolóhoz szerencsére nem esett az eső – és még nagyobb szerencsére minden rémhír ellenére ez így is maradt -, de az ígért rossz időnek annyi előnye mindenképp volt, hogy nem volt tele minden a kirándulók autóival, nem volt nehéz helyet találni.
A síközpont egy majdnem 3 kilométeres zsákutca végén található, az ott lévő parkolóban volt a cél. Illetve ezt a zsákutca már közös szakasz volt a versenyzőkkel, szerencsére időben felértünk, így zavartalanul engedtek át előbb a 2 kilométeres, majd kilométeres kapun, és az utolsó 250 méterre, a kordonok közé is csak az autókat nem engedték be, mi eltekerhettünk egész a célvonalig. Igen, női verseny lévén nincs akkora érdeklődés és szigor, mint a legnevesebb férfi versenyeken, így bár nem voltam biztos benne, de akár idáig is jöhettünk volna autóval. Újra eltekerve az előttünk felérő csapatbuszok mellett rögtön a célvonal után találtunk ideális helyet, ahol nem csak közvetlen közelről láthattuk majd a célbaéréseket, de addig is a célkapu tetején lévő kijelzőn figyelhettük a verseny alakulását. Így nem ért meglepetésként minket, hogy Blanka csapattársa, az összetettet vezető piros trikós Vollering egyedül tűnt fel elsőként a távolban.
Az élmezőnyt nem szoktam fényképezgetni, úgyis lesz róluk elég kép, inkább csak figyelek és szurkolok, csak a hátramaradókról lövök általában párat emléknek. De Vollering az utolsó métereken már ünnepelve állt meg a célvonalon, így gondoltam kihasználom az alkalmat, és az egyik kezemmel magyar zászlót szorítva, a másikkal kolompolva, a harmadikkal gyorsan előkaptam a telefonom. Vagy valami ilyesmi.
Jöttek aztán szép sorjában a többiek is, Blanka a sík, sprintszakaszokon hajtott a jobb eredményre – nem is hiába, a verseny elején még a piros trikót is viselhette – ma is valószínűleg a síkon dolgozott sokat és vitte a sort, így a láthatóan fáradtan ért fel jó pár perc hátránnyal a grupettóval, a hegyi szakaszokon csak a szintidőre hajtó versenyzők nagyszámú csoportjával. Közben már az eredményhirdetés és díjátadó is elkezdődött, ennek már csak a végére értünk oda.
Visszafelé újra a buszok, és immár a boldog-fáradt-megkönnyebbült-kimerült-ünneplő versenyzők között kellett átgurulnunk, és újra összefutottunk Blankával is, aki ekkor már újra mosolygott, és volt pár újabb kedves szava hozzánk. Különösebb riporteri kérdésekkel nem készültem, így a rendkívül frappáns és egyedi „milyen volt?” kérdésemre csak annyit tudott mondani „nehéz, végig full gázzal mentünk 8 napon át”. Mi pedig cserébe az ő kérdésére megnyugtattuk, hogy nem végig tekertünk, az út nagy részét kocsival tettük meg. Még gyorsan nekem is aláírta a közben repitárgyként osztogatott sapkámat, ami így már a tavalyi valter atis mellett figyel a polcon. Szépen gyűlnek a trófeák, ha egyszer megnyitnánk a bringás kávézónk valamelyik földi paradicsomban.
