Mikor kiderült, hogy Madridba költözünk, Petiben egyből felmerült a kérdés, hogy de hol vannak ott hegyek, hol fogunk tudni biciklizni. Madrid 550 m és 700 m között váltakozó, átlagosan kb. 655 m magasságon fekszik, ami ha belegondolunk, Dobogókőhöz hasonló magasság és ezzel Madrid az Európai Unió legmagasabban fekvő fővárosa (Wikipedia szerint Andorra nem teljes jogú tagja az EU-nak, ezért Andorra la Vellát nem számolom.) Ráadásul ahogy már korábban írtunk róla, az 500 m és 700 m közötti magasság viszonylag sűrűn változik, bármerre megyünk, lejtők és emelkedők követik egymást. Mindezek ellenére nem érezzük, hogy hegyen élnénk, mivel nem is az, Madrid fennsíkra épült.
Nem kellett sokáig keresni, hamar megtaláltuk, hogy Madridtól észak-nyugatra azonban vannak „rendes” hegyek, azaz a Sierra de Guadarrama hegység, 2000 m fölé emelkedő csúcsokkal. Egész pontosan a legmagasabb csúcsa a Peñalara 2428 m tengerszint feletti magassággal.
Ugyan kerékpárunk még nincs itt, úgy éreztük, ideje kicsit kimenni a természetbe és felfedezni ezeket a Madrid közeli hegyeket. No persze nem rögtön a legmagasabb csúcsra szeretnénk feltörni, inkább lazább túrára vágytunk most, hogy betekintést nyerjünk, milyen is arrafelé a táj. Pár perces térkép nézegetés során találtam a Cercedilla nevű kisvárost, ahová jár ki Cercanías (az itteni HÉV) Madridból. Ezt követően Google-ön rákerestem, hogy lehet-e ott túrázni és találtam néhány All Trails túra útvonalat. Kettő ilyen összegyúrásából és kis további rajzolgatásból raktam össze az útvonalunkat.
Megnéztük a menetrendet, óránként járnak vonatok Cercedillába, ennek megfelelően mentünk ki a Recoletos megállóba.
A madridi tömegközlekedési bérlet nem érvényes a Cercaníasra, illetve Cercedilla amúgy is sok zónával kijjebb található, mint Madrid belvárosa, így jegyet kellett váltanunk. €11-ba került a menettérti jegy Cercedillába.
Pár perc várakozás után érkezett is a vonatunk. Okozott némi fejtörést, hogy vajon jó vonatra szállunk-e, mert mindenhol az volt kiírva, hogy a C-8 közlekedik Cercedillába, ez a vonat azonban C-2 volt, bár minden kiírás szerint Cercedillába közlekedett. Felszálltunk hát rá. A vonatra szállva egyből sejtettük, hogy jó helyen vagyunk, hiszen az utazók nagy része túrabakancsot viselt.
Hamarosan elhagytuk Chamartín megállót, majd nyugat felé fordulva az alagutat is, és a vonatunk robogott fel a hegyek felé. Kicsit félve emlegetem a Cercaníast HÉV-ként, mert ugyan ugyanúgy Suburban Railway-nek hívják angolul, mint otthon a HÉV-et, nem igazán lehet egy lapon említeni a kettőt. Elővárosi vonat révén nyilván azért nem 300 km/h órás sebességgel haladt, mint a barcelonai szupergyors vonat, de mikor kíváncsiságból ránéztem a Waze-ra, mennyivel is megyünk, éppen 117 km/h-t mutatott, emelkedőn.
Kiérve a nagyvárosból egyre inkább hegyvidéki jellegűre változott a táj. A vonatból balra kinézve viszonylag hosszan láttuk az Elesettek Völgyének hatalmas keresztjét. Utólag megnéztük, nagyjából 10 km-re haladtunk el tőle. Valamikor tervezzük meglátogatni ezt a jelenleg nagyon megosztó, spanyolok által leginkább szégyellt történelmi helyet is. Természetesen El Escorialt sem fogjuk kihagyni.
Nagyjából egy és negyedóra vonatozás után érkeztünk Cercedillába. A vasútállomáson tábla mutatta, hogy már bőven magasabban vagyunk, mint Magyarország legmagasabb pontja, egész pontosan 1159 m magasan. Innen indult a túránk.
Rögtön emelkedővel kezdtünk, hamar kiértünk a városból, és ahogy kissé alábbhagyott a meredekség egy fenyőerdőben vezetett utunk. Magyarországon kiterjedt, és jól dokumentált turistaútvonal-hálózat van, több online térképen és appban is megtalálhatóak, tervezhető rájuk útvonal. Itt sajnos még nem találtunk ilyet, leírások alapján talán nem is létezik, csak innen-onnan lehet összevadászni az infókat a különböző szintű, kisebb helyitől nagyobb országos útvonalakig. Mint kiderült utunk elejét az első visszafordítóig a Camino del Aguán (a Víz Útján) tettük meg, melyet a valóságban kék jelzés mutatott. Itt nem a magyar, szögletes, fehér négyzetben kék csíkot kell elképzelni, hanem egy nagy kék pöttyöt.
A hol szűkebb, hol kicsit szélesebb ösvényen néha-néha futottunk bele egy-egy turistába, csoportba. Azon kívül csak a csend, nyugalom, és friss levegő. Különösebb látnivaló se nagyon akadt, egyszerűen élveztük a természetet. Szép lassan kilapult az út, és 4 kilométernél értünk el a visszafordítóig. Itt egy patakot keresztezve aszfaltútra értünk ki (keskeny tüköraszfalt, gyönyörű erdőben, jó lesz megjegyezni, ha…), aztán kicsit odébb rengeteg padot vettünk észre, ami jelezte, elérkezett az ebédidő.
A kisebb szünet után továbbindulva egy kórház mellett értünk vissza az erdőbe. Épp Thomas Mann Varázshegyét kezdtem olvasni, a környezet rögtön azt juttatta eszembe. Innentől az úton már több kiránduló volt, a néhány kilométeres kis sétától a nagyobb hegymászásokig könnyű itt útvonalat találni. A kis ösvény helyett is szélesebb, sokszor kövekkel kirakott, bár inkább csak maradványaiban látszó úton bandukoltunk visszafelé. Egykor római, vagy hasonló jellegű út lehetett. Itt olykor-olykor már kilátás is tárult elénk a szemközti oldalra, ahol előbb még szemben haladtunk. Az erdők fölött hatalmas, sziklás hegycsúcsok magasodtak.
Mielőtt bezártuk volna könnyű kis túrás körünket jobbra letértünk az útról, és még elindultunk kicsit hegyet mászni. Egy rövid kaptató egy zöld rétre vitt fel, rajta szabadon legelésző tehenekkel. Egyik irányba egy kisebb csúcs, a Cerro del Reajo Alto 1363 méterével magasodott Cercedilla fölé, rajta egy jó adag antennával. Másik irányban kicsivel 2000 méter alatti csúcsokhoz vitt alig pár kilométeres, de annál meredekebb út.
Időnk már fogyóban volt, így a nagyobb hegyekhez csak úgy indultunk neki, jutunk, amíg jutunk, aztán visszafordulunk. Egy nem túl barátságosnak tűnő fekete tehenet túl nagy ívben kerülve kicsit gondunk akadt az út megtalálásával is, de aztán elindultunk felfelé. Egy darabig az erdőben, aztán szép lassan kiérve belőle, itt-ott egyre kecsegtetőbb panorámával haladtunk felfelé, még egy imazászlókkal jelölt buddhista imahelybe is botlottunk. A meredekség mellett a folyamatos hátrafordulások és fényképezések is jelentősen csökkentették a sebességünket, de előbb-utóbb elértünk az 1614 méteren található elágazóhoz, ahonnan már másik irányba is volt kilátás.
Éreztük teljesen fel nem lesz időnk menni, pedig nem volt már messze, csak szintben, de még egy kicsit innen is továbbmentünk. A távolban egy „domb” mögül már a madridi felhőkarcolók is egyre jobban kikandikáltak, egyszer talán oda is elmegyünk megnézni a kilátást. Végül kicsivel 1700 méter felett uzsonnáztunk még egyet, és indultunk vissza le a városba.
Túra végeztével úgy döntöttünk, nem szállunk fel a következő vonatra, hanem még benézünk a város központjába is. A vasútállomás környékén keveredik az alpesi és mediterrán hangulat, gondoltuk érdemes lehet megnézni a belvárost is. A központ azonban messzebb volt, mint, amire számítottunk. Hosszan sétáltunk egy széles út szélén lévő keskeny járdán mire beértünk a néhány utcából álló picike központba. A központ tipikus spanyol hangulatot idéz, ahogy lennie kell, Plaza Mayornak hívják a főteret, ott áll a városháza, mellette bárok, az utcákon a hozzájuk tartozó asztalok. A városházától néhány méterre egy síelő szobra áll, a háttérben lévő hegycsúcsok mellett ez is emlékeztet arra, hogy a hegyekben, tulajdonképpen egy síközpont közelében vagyunk.
A túrát nagyon élveztük, ugyanakkor azt mondom, hogy aki a túra végére elfárad, nyugodtan üljön fel az első vonatra és induljon hazafelé, a belváros nem feltétlen éri meg a kitérőt. Anélkül csak körülbelül 15 km, így viszont több, mint 18 lett, 800 méter feletti szinttel, ehhez a város már csak kicsit tett hozzá.
