Eredetileg Petinek volt egy olyan ötlete, hogy Puerto de Navacerradából el lehetne túrázni Cercedillába végig a hegygerincen. Már tavasz óta tervezgettük de mindig akadt valami más programunk, illetve egyszer tavasszal majdnem nekiindultunk, de arra a hétvégére végül rossz időt mondtak, főleg a hegytetőkre, így akkor elmaradt. Végül elmaradt a rossz idő és egy „könnyebb” túrát választottunk akkor a Manzanares folyó partján Manzanares el Realból.
Bevallom, korábban én nem igazán szerettem túrázni. Amikor még nem volt hozzá edzettségem, akkor azért, mikor már lett, akkor unalmasnak tartottam és ha mentem is, inkább a jó társaság miatt. Peti szeret túrázni, az Országos Kéktúrát is elkezdte mielőtt összejöttünk, én pedig szeretek futni, így még otthon összegyúrtuk a kettőt és elkezdtünk terepfutni. Azt viszont megkedveltem és ezzel együtt a természetben töltött időt is.
Mióta Madridban élünk, máshogy állok a túrázáshoz is, kimondottan megszerettem! Imádom, hogy a Guadarrama-hegységben számomra új, az otthonitól teljesen eltérő tájakat fedezhetek fel.
Tetszett Peti ötlete, gondoltam, hogy biztos érdekes ott fent a hegyek tetején, 2000m magasságból biztosan jó a kilátás. Az útvonalat végül én terveztem meg Stravaban, figyelve arra, hogy mindig a lehető legmagasabban menjünk. Ez nem is egy hegygerinc, hanem sok csúcs, ami bizony sok mászást és ereszkedést jelent. Már a Strava is figyelmeztetett, hogy ez nagyon nehéz túra lesz, illetve mi is láttuk a számokat, de mégsem gondoltunk bele igazán, hogy mire is vállalkozunk.
Augusztus egyik szombatján vágtunk neki a küldetésnek. Cercedilláig autóval mentünk, így kicsit gyorsabb és kényelmesebb, mint Cercaníasszal. Onnan terveztünk Cercaníasszal menni fel Puerto de Navacerradába. Én finoman szólva nem vagyok a gyors készülődés mestere, főleg nem reggel, ha korán kell kelni, úgyhogy elég necces volt, hogy odaérjünk, ráadásul még parkolót is nehezen találtunk, így végül 4 perccel a vonat menetrendszerinti indulása előtt szálltunk ki az autóból. Futottunk, de még jegyet is kellett venni, automatából.
Ekkor ért a meglepetés, hogy erre a Cercedilla – Navacerrada viszonylatra nem lehet csak úgy venni egy jegyet, hanem ki kell választani, hogy melyik vonattal szeretnénk utazni. Ez még nem is lenne gond, de egyirányú jegyet sem lehet vásárolni, csak menettértit, ami viszont elég borsos árú.
Nem sok időnk volt gondolkodni, megvettünk egy jegyet a vonatra és kiválasztottunk egy járatot a visszaútra, amire szintén vettünk jegyet. Egy jegyünk volt, de ketten vagyunk. Vonat másodperceken belül indul elvileg. Mi legyen? Vegyünk még egyet. Azt már nem is engedte az automata az adott vonatra venni, csak a két óra múlva induló következőre, hát vegyünk arra és valamelyike visszafelé szintén.
Rohantunk a vonathoz, csodák csodájára még bent állt az állomáson. Kalauzok nézték a jegyet, szerencsére csak az egyiket vizsgálták meg – valószínűleg a jót és kis huzavona után felengedtek minket. Huhh, hát ez nagyon necces volt.
Tanultunk az esetből, hogy csak menettérti jegyet lehet venni és nagyon drágán, így nem érdemes Navacerradaból vagy Navacerradaba egyirányú túrát szervezni. Ha körtúrára megyünk, akkor pedig inkább autóval, hiszen fent van egy nagy parkoló. Arról nem is beszélve, hogy a percekkel indulás előtt történő állomásra érkezést nem ajánlom senkinek, nagyon-nagyon a szerencsén múlt, hogy nem maradtunk ott az állomáson, miután elköltöttünk egy rakás pénzt jegyekre.
A Cercanías honlapján nem teljesen ezt írják, lehet mi néztünk el valamit a nagy kapkodásban. A Green Zones / Zona Verde C-9 részt kell nézni. A menettérti jegy ár stimmel, 17,40 €-t fizettünk, ugyanakkor itt nem írnak arról, hogy csak menettérti jegyet lehetne venni, illetve ha bárhonnan közlekedünk, akkor is ugyanannyi a jegy ár. Költségekben jobban jártunk volna, ha Madridból végig vonattal megyünk ki, ugyanakkor így sokkal kényelmesebb volt.
Ha viszont már idáig sikerült eljutni, ne hagyjuk ki, amit aznapra terveztünk.
A vonatút nagyjából fél óra, belülről leginkább bzmotra emlékeztető vagonok zötyögnek fel a hegyre, a kilátás viszont csodaszép.
Puerto de Navacerrada elég kis elhagyott állomás, az épület nem is volt nyitva. Az állomásról kiérve, faluban történő kis bóklászás után kijutottunk a turistaútra, amely a Siete Picosra vezetett. Egymás mellett elhelyezkedő hét kisebb sziklás csúcs, gyönyörű kilátással két irányba is. Dél felé nézve zöld a táj, a Guadarrama-hegység lankái mögött még Madridot is látni lehet, észak felé tekintve pedig tőlünk már nem is olyan messze a Meseta terül el és sárgállik. Mármint magas csúcsokról van szó, mindegyik 2000m feletti, de közel egymáshoz, nem hét hegyet kell megmászni, csak rövid ereszkedés van köztük.
Igazából már maga a Siete Picos Navacerradaból jó kis túra lenne oda-vissza, de mi mentünk tovább. Egy nagyobb ereszkedés következett nagyjából 1780m-ig, ahol egy tisztásra értünk, turisták pihentek, fogyasztották az ebédjüket, tehenek legelésztek. Már egy ideje éhesek voltunk, csak a megfelelő helyet kerestünk az éveshez, így hát megebédeltünk mi is mielőtt nekiindultunk a következő csúcsnak. Kellett is hozzá az energia és Peti még kávéról is gondoskodott egy nemrég vásárolt kulacsban.
Még négy csúcs volt hátra a Cerro Minguete 2026m, ahonnan egy fennsík vezetett át a Peña Bercialra, onnan ereszkedtünk le nagyjából 1750m-ig, majd újra felfelé a Peña el Áquilara 2008m-re, ismét le 1770m-re, majd végül az utolsó csúcs a Peñota, 1944m. Tehát ezeket külön-külön meg kellett mászni, nem kis apró hullámzás volt, mint a Siete Picos. Mindegyiken más jellegű a növényzet, kicsit különböző a táj és jó volt a tetejükről visszatekintgetni, hogy „onnan jöttünk” már ezt is megmásztuk, meg ezt is és ezt is. Mivel végig igyekeztünk a hegyek tetején, a lehető legmagasabban menni, az utunk nagyrésze Madrid tartomány és Kasztília és León határán vezetett. Számunkra érdekes volt, hogy a határvonalat a Peña el Áquilara környékén még kis kőből rakott kerítéssel is kijelölték.
Az utolsó csúcsot, a Peñotát már kicsit ismertük. A tavaszi Cercedilla túránk során „csak” félig másztunk meg, most viszont nem lehetett kihagyni. Hajtott a vágy, hogy onnantól már „csak” lefelé van, az már múltkor sem volt sok, nagyon fel akartam már érni. Azt hittem, csak én érzem erősnek a tempót, amit diktálok, de igazából már csak a fáradtság szól belőlem és valójában lassan megyünk. De Peti is megjegyezte, hogy úgy megindultam, alig bírt követni.
Az utolsó lefelét azt megnyújtották rendesen a múltkori túra óta 😀 egyáltalán nem volt olyan könnyű és gyors, mint aminek hittem.
Hullafáradtan értünk Cercedillába az autóhoz. Nem bántam, hogy nem nekem kell vezetni, ugyanakkor hazaérve Peti dőlt ki és aludt el a nappali padlóján. 🙂
Nekünk nagy élmény volt, valóban gyönyörű a kilátás fentről, de ez egyértelműen egy nagyon nehéz, fárasztó túra, ráadásul a vonatjegy miatt drága is, így összességében nem az a kategória, amit bárkinek nyugodt szívvel ajánlanék, csak az elvetemültebbeknek. Az útvonal egyébként jól követhető.
