Hajnalban hagytuk el salamancai szállásunk és indultunk a pályaudvarra. Már ismertük a járást, tudtuk ellenőrzésre nem számíthatunk, a jegyeink is megvoltak, így kényelmesen, nem sokkal indulás előttre értünk oda. Az szombati középtávú vonatokra automatikusan helyjegyet adott a rendszer, itt már az sem volt, csak szabad rablás. Azért nem kell vérre menő csatákat vizionálni, nem sok ember indult május elsején ezen a korai órán Valladolid felé, nyugodtan válogathattunk a helyek között. Ahogyan a vonat kigördült a sötét állomásról a nap első sugarai világították meg a tájat.
Valladolid a Madrid-Salamanca-León-Burgos négyszög közepén fekszik, ami Google Maps alapján egy nagy sárga folt. Ehhez képest nem sivatagi homokdűnék között, hanem a korai fény által aranyszínben tündöklő búzakalászok között suhantunk, szinte végig termőföldek voltak mindkét oldalon a hol sík, hol dombos-buckás vidéken. Persze öntözőrendszerek is működésben voltak. Így érkeztünk meg Spanyolország egykori, Kasztília és León jelenlegi fővárosába, az ország 13. legnagyobb, 300000-es városába.
Nem meglepő módon alvó állapotban találtuk, nem sok emberrel találkoztunk még benne. Ellenben a „ma is tanultam valamit” jegyében rögtön a állomás előtti téren kiderült számomra, hogy bár eddig is sejtettem Kolumbusz Kristófot nem ezen a néven anyakönyvezték, de spanyolhonban a Colón név rejti őt. A szobra mellett elhaladva egy parkhoz értünk, ami mellett csak végig kellett volna mennünk, de gondoltuk miért ne menjünk akkor már be. A madridi parkokhoz képest sokkal sűrűbb, vadregényesebb Campo Grande kijáratánál egy szabadon kószáló pávával találkoztunk (majd Mandi fényképezőgéppel a kezében még visszafordult, és követte egy jó darabon), itt határoztuk el ide még délután visszatértünk. De most a szállásunk felé vettük az irányt, ahol a kedves házigazda hölgy megengedte betegyük a táskáink, és ne azokkal a hátunkon járjuk egész nap a várost. Odafelé még áthaladtunk a Plaza Mayoron, el a Mercado de Val (helyi piac) mellett, és elégedetten nyugtáztuk jó helyen sikerült találnunk.
Innen lesétáltunk a folyóparton lévő Rosaledába (rózsakertbe), ami bár még nem virított teljes pompájában, de második reggelink elofgyasztására pont jó volt. Elsétáltunk a helyi strandra, a széles homokos placcra a parton, ahol a helyiek próbálnak hűsölni a meleg nyári napokon. Ha még sehol se láttad a világ csodáit összegyűjtő képválogatásokban, az nem a véletlen műve, a homokból hiányoznak a pálmafák (bár a közelben itt-ott lehet akad néhány), és a türkizkék tenger, vannak helyette a túlparton panelházak, de a célnak valószínűleg megfelel. Átnéztünk még a túlpartra egy csatorna partján lévő parkba. Képeken jól nézett ki, de ezt sem mondanám kihagyhatatlannak. Végül nekiindultunk a belvárosnak, és a látnivalók sorát itt is uraló templomoknak, köztük a helyi katedrálissal.
Be itt egyikbe se mentünk, cserébe fejenként 2 euróért a Kolumbusz múzeumot jártuk végig. Több érdekes dolog is volt benne, de mivel valószínűleg kevés külföldi turista ébred úgy a nagyvilágban, hogy bevillan neki de jó lenne elmenni Valladolidba, így angol szöveg sehol sem volt, spanyol tudás nélkül a rengeteg információ csak töredéke jutott el hozzám. (Mandi: Szerintem kimondottan színvonalas, jól kialakított múzeum volt, pláne €2-ért. Spanyol tudás valóban sokat segít az élvezhetőségében, de a kiállítótt tárgyak anélkül is érdekesek lehetnek.)
A szép, de „tucattemplomok” sorát törte meg a Plaza Españan található, ránézésre panelházba ékelt, hatalmas betongyűrűs Iglesia Conventual de Nuestra Señora Reina de la Paz. Sajnos zárva volt, így belülről nem tudtuk megzéni. Ahogy Cervantes egykori házából kialakított múzeumot is. Helyette mielőtt visszaértünk volna a reggeli Campo Grande parkba, az előtte lévő sétányon igazi majálisba botlottunk. Bár virsli nem, csak sör volt, de egy egészen jó spanyol rockzenekar játszott, amin végig ott ragadtunk. Fiatalok, öregek, kicsik, nagyok élvezték, és táncoltak, remek hangulat kerekedett. Utána ismét belevetettük magunkat a parkba.
Egy teljes kis ökoszisztémát alkottak meg itt, gazdag növény- és állat-, főleg madárvilággal. Kis mesterséges folyó, tó, domb, barlang, szökőkutak, galambházak. És rengeteg páva. Mandi legnagyobb örömére addig keringtünk, míg csak szemtanúi lehettünk egy szó szerinti farokméregetésnek. Két szép példány szélesre tárt faroktollakkal próbálta elkápráztatni a jelenlévő hölgyet, vagy egymást, vagy az embereket, bár a jelek alapján csak mi voltunk annyira kirívóan turisták, hogy alig bírtunk leállni a fényképezgetéssel, a helyiek rezignáltan vették tudomásul. Lehet nem először láttak már ilyet.
A jó helyen lévő szobánknak köszönhetően még naplemente után is tettünk egy rövid kört, hogy immár kivilágítva nézzünk körbe néhány nap közben bejárt helyen. Egy nap Valladolidra is elég lett, a korai kezdésnek köszönhetően belefért egy délutáni szieszta (Mandi: igaz, emiatt késtünk le Cervantes házáról, mert a szundi előtt nem néztük meg, hogy az bizony csak 15:00-ig tart nyitva), koncert, és „pávatánc” is. Érdekes város, bőven megvannak benne a történelemből itt ragadt műemlékek, de mellette a hangulata sokfelé a fénykorán túllévő, szocreál örökségét őrizgető magyar városokra emlékeztetett minket. Külön szerintem senkinek nem igazán ajánlgatnánk, Madrid környékén is több szebb hely van, de aki hosszabb időt tölt el, érdemes lehet ide is elugrania.
