Ahogy már korábban írtuk, múlt hét pénteken kicsit közelebbi úticélt választottunk, ellátogattunk Toledóba. Ez a Madridtól kb. 70 km-re dél-nyugatra fekvő, nem is annyira kicsi, 85000 lakos körüli város elég gazdag történelemmel rendelkezik, az Ibériai-félsziget folyamatosan változó uradalmai alatt többször kiemelt szerephez jutott. Mélyebb történelmi fejtegetésekbe nem mennék bele, az Internetet olvasgatva is sokféle, sokszor egymásnak ellentmondó információra lehet bukkanni a több száz évvel ezelőtt létező birodalmak, események kapcsán, de annyi biztosnak látszik, hogy 1561-ig a Spanyol Királyság központja, fővárosa volt, ekkor helyezte át a királyi udvartartást II. Fülöp a közeli, akkor még jóval kisebb Madridba, ami nem sokkal később a főváros is lett. Toledo jelentősége azóta egyre jobban lecsökkent, bár én a sokszor ráaggatott eljelentéktelenedő jelzőt nem biztos használnám, inkább átalakulást mondanék.
Jelenleg is Kasztília-La Mancha tartomány székhelye, a római katolikus egyház spanyolországi központja, 1986 óta az UNESCO Világörökség része. A Tajo folyó kanyarulatában lévő dombra épült óvárosában az avatatlan szemeknek is kézzel tapintható (vagy a kezeknek is szemmel látható?) színes múltja. Az évszázadok során különböző kultúrák, vallások, építészeti stílusok hagyták nyomuk a városon. Pár perces séta választ el egymástól katolikus templomot, katedrálist, zsinagógát, mecsetet, ráadásul a funkciók is volt, hogy váltogatták egymást.
Mandi már járt itt, de emlékeiben csak az esős időben való terv nélküli sétálgatás maradt meg, így megérkezésünk után egy rövid WC szünet erejéig rám bízta az utánajárást, merre menjünk. Rövid keresgélés után találtam előre összerakott útvonalakat, rajtuk a fontosabb látnivalókkal, próbáljuk meg azt követni. Talán valamelyik épület Google Maps leírásánál beszéltek egy turista karszalagról, amit érdemes kiváltani, de sajnos ennek nem jártam jobban utána, gondolva csak egy fél napnyi sétálgatásba, ebédelésbe nem feltétlenül fér bele a látnivalók ledarálása. A buszpályaudvarról az óváros észak-nyugati részénél lévő Puente de Alcántara hídhoz sétáltunk le. Az útvonal csak az óvároson vitt keresztül, de már a térképről látszott érdemes átmenni a folyó túlpartjára is a kilátás miatt. Ott is egy kisebb domb magasodik a Tajo fölé, és bár fura volt nem látunk bámészkodó turistákat fent, de gondoltuk megnézzük. Egy szállodaként üzemelő kastély kertjéből lehetett volna elsőként lepillantani, de az már nem derült ki az átlagembereknek meg van-e nyitva, mert jelenleg felújítási munkálatok miatt mindenkinek zárva volt. Térkép alapján érdemesnek tűnt kicsit feljebb menni, egy parkoló sorompója melletti fél-egy méteres lyukon át jutottunk ki a szélére, ahol a drótkerítést leszámítva csodás kilátás tárult elénk az óvárosra. Pár fénykép után egy komolyabb kerítés mellett sétálva visszafelé még gondolkoztam rajta a túloldalon álló tankokat is lekapom, de inkább nem másztam fel rá, úgyse lett volna túl jó a szög. Valószínűleg jobban is tettem, mert a parkoló kijárata felé haladva egy kissé morcos katona kiabált felénk, és különösebb spanyoltudás nélkül is érteni véltem, nem éppen melegen üdvözlő szavakat. Mint kiderült, valamilyen katonai akadémia mellett voltunk, mindenesetre a parkolója nem tűnt egy kiemelten védett helyszínnek, kis bocsánatkérés után gond nélkül távoztunk.
Visszasétálva a partra tettünk egy kört a következő hídig, kisebb sziklamászással fűszerezve. Ott sem volt kiírva, tilos. Végül lépcsőzésbe kezdtünk, és úgy döntöttünk ideje ebéd után nézni, a város megvár. Spanyolországban szimpatikus divat a „menú del día”, azaz napi menü. Sok étterem hétköznap ebédidőben helyszíntől és színvonaltól függően tipikusan 9 és 20 Euró közötti összegért ad általában előétel, főétel, desszert, innivaló kombót. Felérve kis sétálás után hamar egy szimpatikusnak tűnő étteremre bukkantunk egy kis mellékutcában, a Restaurante Taberna El Gallo Toledóban 15 Euróért kínálták ezt. A szinte teljesen üres étterem hamar megtelt, szerencsére pont az ebédidő elején érkeztünk. Mandi arcán széles mosollyal fényképezkedett a választott tinto veranoval (ízesített vörösbor), majd előételként akkora adag zöldséges tésztát kapott, amit sok helyen főételként sem adnak. Nálam kis félreértés történt, a helyi fokhagymaleves helyett valamilyen kolbászos morzsát kaptam tükörtojással, de megkóstolva nem panaszkodtam. A főételek és desszertek után bőven jóllakva indultunk tovább.
Toledóban három dologba lehet folyamatosan belefutni. Don Quijotébe, La Mancha lovagjába mindenféle formában. A római korból eredeztethető fegyvergyártás mementójaként a világhírű toledói pengével ellátott kardokat és késeket áruló boltokba. És a jellegzetes, kézzel vert (vagy olcsóbb esetben utánzat) arany, és ezüst toledói ékszerekbe. Először a Toledo látképét meghatározó egykori királyi palota, az Alcázar de Toledo mellett sétáltunk egyet. Akit érdekel a téma, itt található az ország legjelentősebb hadtörténeti múzeuma, benne az egész világról származó kiállítani valókkal. Ezt most kihagytuk, helyette a szűk, kacskaringós utcákon a monumentális katedrálishoz jutottunk. Itt is csak kívülről tátottuk a szánkat. Következő megállónk az Iglesia de los Jesuitas templom volt, ahova fejenként 4 Euróért nem csak bemehettünk, hanem a tornyából körülpillanthattunk a városon. Már a felfelé út is érdekes, végigsétálni a karzaton(?), el az orgona mellett, aztán a talán piros korlátok miatt engem sokkal inkább tűzoltóállomásra, mint templomtoronyra emlékeztető lépcsőkön fel a tetőre. Az ablakok és rések a galambok ellen hálóval védettek, mi pedig majdnem vissza is indultunk, de szerencsére még időben rájöttünk, az egyik helyen lévő hálós ajtó nyitható, és a szabad ég alatt átsétálhatunk a másik toronyba. Nem igazán volt jelezve, így ezt könnyű elvéteni. Innen már tényleg zavartalan volt a kilátás, aztán a jó időzítés miatt a másik toronyban közvetlenül a fejünk felett lógó harangok se zökkentettek ki a lelki békénkből.
A város zsidó múltjára emlékeztet a zsidó negyed, kezdetét a kockakőbe rejtett bronztábla jelzi, majd apró csempedarabok bújnak meg mindenfelé. Az egy időben a városban élő és alkotó El Greco egykori házát múzeummá alakították, a hozzá tartozó szép kis kerttel együtt fejenként 3 Euróért látogatható. Mindezeken a helyeken kint van a felirat, 12 Euróért karszalag váltható, amivel 7 látnivalót nézhetünk meg. Mikor nézegettem, mi van még hátra kezdett gyanús lenni lehet érdemes lett volna kiváltani. De már mindegy. A 3-4 Eurós belépők önmagukban sem hatalmas összegek, 12 Euróért 7 épület pedig talán még olcsónak is mondható. Máshol 1-1 helyért is elkérnek ennyit. Képek alapján a Santa María La Blanca zsinagógát sem akartuk kihagyni. Ugyan néhány perc elég rá, nem túl nagy, oszlopokkal tagolt üres épület, de szépsége miatt mindenképpen megéri. Aztán a San Juan de los Reyes monostor, ferences kolostor és templom következett, nekünk utoljára. Az eredetileg mauzóleumnak szánt épületegyüttesben már jóval több időt lehet eltölteni, és álmélkodva keringeni a gyönyörű, csipkés oszlopos körfolyosókon, melyek mesés apró kertet ölelnek két szinten, megcsodálni a templomot, elveszni az apró részletekben, üvegablakokban, famennyezetben. Szintén elég egyedi látvány a fala kívülről, melyet a móroktól kiszabadított keresztény rabok láncai díszítenek. Mandi képeivel egy kicsit mindenki odaképzelheti magát ezekre a helyekre, és talán a bakancslistájára is felveheti.
Időnk már nem sok maradt, és a netes képeket elnézve a maradék három látnivaló bár szintén érdekesnek, de kevésbé kihagyhatatlannak tűnt, így a Colegio de Doncellas Nobles lányiskola, a Cristo de la Luz kápolna, és az Iglesia de Santo Tomé templom most kimaradt. Visszafelé sétálva a pályaudvarra a végén még terven felül beletettünk egy kis szintet, pár utcányi hullámvasút jelezte, Madrid nincs olyan messze.
