Előző előtti hétvégén ismét hosszú hétvége volt, ismét utaztunk. Május 15. San Isidro, Madrid védőszentjének ünnepe. Eddig elég „pariban voltak” az itteni ünnepnapok a magyarországiakkal, egy május 2. jutott pluszban, a mostaniért „cserébe” Pünkösd hétfő itt nem lesz szabadnap. Még áprilisban vette észre Mandi a naptárt böngészve, majd talált is gyorsan viszonylag nem túl drága repjegyeket Tenerifére, mi lenne, ha odalátogatnánk? Én is egy ideje szeretnék kijutni, bár inkább 1-2 hetes tavaszi „edzőtáborra” gondoltam, de egy kis ízelítőnek ez is jól hangzik. Szombat reggel megy a gép, hétfő este vissza, vasárnapra tudunk biciklit bérelni, előtte-utána nézelődni, kirándulgatni. Jó tervnek hangzik, próbáljuk meg!
Biciklit a magyarok által üzemeltetett bike4youtenerife.com-on találtunk, főszezonban 1 napra csak 2 nappal korábban lehet foglalni, szerencsére az ott április végén véget is ér, így ez nem volt gond. Viszont ha nincs főszezon, akkor nincs vasárnapi nyitvatartás sem. Szombaton, vagy hétfőn a repülés miatt jóval nehezebb lett volna a logisztika, és az időbe is kevesebb fért volna bele, de szerencsére rugalmasak voltak, ha szombaton zárás előtt elvisszük a bicikliket, majd hétfőn nyitás után vissza, akkor is megkapjuk egy napi pénzért. Remek, így vasárnap kényelmesen tekerhetünk, nem kell se reggel, se este sietni.
Először tömegközlekedésen gondolkoztunk, és bár nem olyan nagy a sziget, de érdekes látnivalók sokfelé elszórva vannak, így végül az autóbérlés mellett döntöttünk, érkezéstől távozásig. Az autoreisen.com-on viszonylag kedvező áron béreltünk egy, a célunknak teljesen megfelelő, de nem luxus autót. Madridba pont 1-2 nappal korábban jött vissza a kora tavaszi hűvösebb időjárás a korai nyár után, és pont hétvégére ígértek esőt, ami be is jött, így jó időpontot választottunk, hogy itt hagyjuk a várost. A hajnali pulóveres-dzsekis idő után 2 és fél órányi repülés után újra a nyárban találtuk magunkat. Kis sorban állás után megkaptuk a kocsit, és nekiindultunk a Mandi által előre összerakott útnak. A güímari piramisokra csak kívülről vetettünk egy gyors pillantást, több látnivalóra való kombinált jeggyel lehetett volna csak bemenni, de az időnkbe ezek most nem fértek volna bele. Egy Mercadonában gyorsan ebédet vásárolva áthaladtunk Santa Cruzon, hogy kiülve a Playa de las Teresitas homokjába az óceánparton ülve fogyasszuk el azt.
Utána hogy megnézzük a kezdeti kopár, sivatagos déli oldal után az északi „dzsungelt” is az Anaga Nemzeti Parkon keresztül tettünk egy karikát autóval, ahol a tengerpartról egyre magasabbra érve tárult elénk csodás kilátás a sziget északi csücskéből több irányba is.
Innen San Cristóbal de la Lagunába ereszkedtünk vissza, ami a Kanári-szigetek egyik eldugott gyöngyszeme, ugyanakkor a sziget második, és a Kanári-szigetek harmadik legnépesebb városa. A világörökség részét képezi. Gyönyörű épületei vannak és egyedi hangulata. Mi a sűrű madridi nyüzsgés után kicsit kihaltnak éreztük, bár tény, hogy épp szieszta idején érkeztünk. Mandi ivott egy kávét, mert ez ebéd után elmaradt és anélkül nem tud működni, illetve a sétához vettünk egy fagyit is.
A fagyim utolsó falatjai elfogyasztása közben értünk vissza az autóhoz és játszódott le a következő párbeszéd:
M: Merre menjünk vissza a biciklikölcsönzőhöz? Eredetileg a hegyen át terveztem az utat, de arra Google 1 óra 50 percet ír, és 2 óra múlva zár a bolt. Az autópályán kevesebb, mint 1 óra, úgy simán odaérünk.
P: Akkor induljunk, és belefér a hegy.
M: De ha mégse, és kicsit tovább tart, akkor bukjuk a bicikliket, és nem tudunk tekerni.
P: Jó, akkor legyen autópálya, az a tuti.
M: Az viszont uncsi, és nem látjuk a szép részt a hegyen.
Ezt a kört még gyorsan lefutottuk néhányszor, és végül úgy döntöttünk kockáztatunk, nézzük meg mit tud a kis 1.2-es Ibiza a hegyen. Autópályán maximum gyorshajtással lehet hozni az útvonaltervezők tippelt idején, de kanyargósabb úton kicsit dinamikusabban vezetve simán lefaragható. Ha nem tartanak nagyon fel, pláne nem egy-két csiga lassan hegyet mászó biciklis, akiknek még kocsira sincs pénzük (egyébként 1 napra került kb. annyiba 2 biciklit bérelni, mint 3 napra autót), akkor meg kell lennie. És ugyan fényképezni megállni már nem nagyon lesz időnk, de legalább nézelődni is tudunk. Irány hát fel a Teidére!
Északról először sűrű fenyőerdőn át vezet az út, majd egyre gyérül a növényzet. A kezdetben magyar szemmel sem szokatlan táj szép lassan holdbélivé változik. 2000 méteres magasság körül lávakövek, folyások, különleges növények uralják a tájat, alattuk pedig a felhőkkel fedett mélység. A kráterbe érve Spanyolország legmagasabb pontja, a 3718 méteres Teide csúcsa, is elénk tárul. Ezzel kissé el is spoilereztük magunknak, hogy remélhetőleg mi vár ránk másnap, kicsit kevésbé rohanósan.
Bőven időben odaértünk a kölcsönzőbe, és megkaptuk Ridley-jeink, majd a szállásunkat is átvettük, egy hangulatos és kedves hippihelyen lévő szobát nem messzire a kölcsönzőtől a Duque Nest Hostelben. Ráérősebben vacsorázva kezdtük el szénhidráttöltést egy pizzériában a másnapi nagy tekerés előtt. Miután körülbelül két és fél hónapja egyáltalán nem ültünk biciklin Mandi gondolta mi más lehetne jobb visszatérés, mint megmászni a Teidét, tengerszintről felmászni 2200-2300 méterre mintegy 40-50 kilométer alatt, bizonyos források szerint Európa leghosszabb hegymenetén. Erről lehet vitatkozni, de az elég egyértelmű, hogy nem egy könnyű tekerés, ennyi kihagyás után nem feltétlenül ez a legideálisabb, de hát szeretjük a kihívásokat, és én is örültem nem nekem kellett javasolnom, nem én voltam a felbujtó. Reggelre Mandi még megálmodta, hogy mi lenne, ha lemennénk tényleg a tengerpartra (csak alig pár utcányi táv), hogy onnan kezdjük, és az útvonaltervet is módosította kicsit, hogy a climbbybike-osat kövessük. Szerencsére ez a jó ötlet se az én fejemből pattant ki, így a pluszban belerakott itt-ott 15%-os részek az elején sem az én lelkemen száradtak.
Szezon előtt rengeteg amatőr és profi rója Tenerife útjait, a sziget klímája és szintrajza tökéletes lehetőséget biztosít az alapozásra. Most ugyan ezen már túl voltunk, nem is találkoztunk túl sok biciklissel, de előbb egy astanás gurult szembe, akivel később is találkoztunk, majd egy lottós srác állt meg ugyanannál a benzinkútnál frissíteni, mint mi, végül négy ineosossal (köztük a „hazai pályán” tekerő Fraile, és aktuális spanyol bajnok Carlos Rodriguez) is többször összefutottunk. Nem mi voltunk azok, akiknek nem volt elég egy kör. Ugyan Valter Atival is találkoztam már a Pilisben, de az ilyen akkor sem mindennapi élmény.
Kicsit féltünk ugyan ettől a tekeréstől, de bár biciklizni nem is tudtunk, nem lustálkodtuk végig az elmúlt időszakot, felkészültünk és megcsináltunk egy maratont (Mandi), és egy-egy félmaratont, így az állóképességgel nem lehetett probléma. A nyeregtől elszokott ülőgumók is csak a második naptól okozhatnak igazán problémát, vagyis csak a csak biciklizésre használt izmok állapota volt kérdéses. Előző nap Mandinak már feltűnt, hogy a hegyen nincs mindenhol térerő, és ugyanolyan áttételű bicikliket kaptunk, így úgy döntöttük megpróbálunk együtt haladni, ami egész jól sikerült. A hegy elején Mandi is meglepően jó erőben volt, tempósan haladtunk, kicsit talán túl tempósan is. Négyen, kisebb különbséggel egymás közt egy WC szünetnél megelőztek, a hátsó kettő láthatóan már nem annyira élvezte a dolgot. Kicsit később feltűntek előttünk, Mandiban láttam feléledt a versenyszellem, próbáltam is gyorsan lebeszélni, de szerencsére pont megálltak egy kereszteződésben, így nem lett üldözéses verseny. Kicsit később, miután az ineososok elmentek mellettünk, és nem diktáltak túl nagy tempót, rájuk is rájuk mozdult, de csak pár pillanatnyi poénként. Nem tudom mennyire ezek ütöttek vissza a vége felé, vagy a 2000 méterhez közeledve ritkuló levegő, de a hegy nem adta könnyen magát, megkérte az árát. De pár kisebb-nagyobb pihenő után feljutottunk 2200 méterig, a kráter szélére.
Pár fénykép a táblával, és kezdődött az első, még rövidke, de jól megérdemelt gurulás be a kráterbe. Elértük a kereszteződést, ahol előző nap autóval már áthaladtunk, a lefelé út most is ugyanaz lett, de előtte kicsit még begurultunk a kráter közepe felé, ismét álmélkodva a különleges tájon. Majdnem sík, enyhén lejtős volt először az út, majd az alja tájékán megálltunk egy parkolóban még fényképezni. Itt már végig tisztán látszott a további több, mint 1000 méterrel fölénk tornyosuló hegycsúcs. Aszfalton csak a felvonó aljáig lehet elmenni, kicsivel 2300 méter fölé, ami a kráteren keresztülvezető útról lekanyarodó rövid kis zsákutca. A parkolóban lecsekkolva láttuk, hogy ez még 8,5 km, valamint kicsivel 300 méter feletti szint. Úgy döntöttünk megpróbáljuk, de mikor még olyan 6 kilométer volt hátra Mandi mondta inkább visszamegy a kereszteződésig, ezt már nem erőltetné, de én menjek nyugodtan, megvár. Kis belső vívódás, mert nem akartam egyedül hagyni, de mivel láttam nem zavarná így én egyenesen folytattam az utat, időfutam üzemmódba kapcsolva, hogy ne kelljen sokat várnia. Ez a zsákutcánál kicsit nekem is visszaütött, a pár száz méternyi 10% legalább 20-nak érződött, aztán visszafelé az oldal-szembeszél sem esett épp jól. Illetve a rohanásban az éppen virágzó tajinastéket sem fényképeztem le, a gyönyörű, piros, óriási virágokat mindenfelé az út mentén. Érdemes rákeresni.
A fáradt lefelé gurulás már sok eseményt nem tartogatott, maximum a bennem támadt gyanút, hogy Mandi még összefutott az ineososokkal, és kapott a kulacsukból, mert olyan tempót diktált lefelé, hogy egy darabig csak távolodtam, majd rendesen hajtanom kellett ne maradjak még jobban le. Visszaérve a szállásra gyors zuhany, majd irány vacsizni, csak… van egy kihívás, hogy május-júniusban minden nap lépjünk legalább 6000-et, amiben én a cégemen belül indultam, Mandi egyéniben, és bár ezzel a tekeréssel sok helyen lehet dicsekedni, de az applikáció kegyetlenül behúzná a mulasztást, mert tény, ami tény, nem sokat léptünk. Szóval előtte irány le a tengerpartra, séta a naplementében, mielőtt magunkhoz vehettük az áhított paellát.
Másnap a pár száz méteres gurulás alatt nem ért meglepetésként minket, hogy elég volt egy napra biciklit bérelni, nem sok porcikánk kívánt ismét közeli kapcsolatba kerülni a nyereggel. Szerencsére más probléma nem volt, rendben visszaadtuk a kerékpárokat és megajándékoztuk magunkal egy-egy Teide feliratú mezzel. Ezt követően indulhatott is a tervezett kirándulás. Elsőként a Los Gigantes hatalmas tengerből kiemelkedő sziklameredélyeihez mentünk. A mellette lévő település alján, a kikötőben tudtunk leparkolni, majd mikor rájöttünk onnan eléggé takarja a kilátást a betonfal átsétáltunk a mellette lévő, fekete homokos strandra. A bokáig belesétálásnál kiderült a tegnapi strandhoz képest itt jóval kellemesebb hőmérsékletűnek tűnt a víz, de lusták voltunk visszasétálni az autóig, így Mandi hirtelen ötlettől vezérelve egy szál bugyiban vetette magát a habokba. Kis száradás, vissza a kocsihoz, és indultunk Mascába. Útban odafelé még megelőztük a tegnapi astanás és lottós csávót, 1-1.
Masca egy apró kis falu elrejtve a hegyek között, melyhez sokáig aszfaltút sem vezetett. Persze mióta kiépítették a turisták számára kevésbé marad titokban, de kihívást így is tartogat az odaút. Egy kanyargós, szerpentines, emelkedős, majd lejtős, legtöbbször maximum másfél autó széles, kétirányú forgalomra elméletileg teljesen alkalmatlan utat használnak gyakorlatilag mégis akként, buszos nehezítéssel. A fizikai törvényeket erősen feszegetve sikerült csak nekünk is eljutni oda, még most sem egészen értem hogyan, de bónuszként másfél kört téve a falucska mellett még leparkolnunk is sikerült, így gyalog is bejárhattuk. A faluban számolgatva arra jutottunk, hogyha valami csoda folytán ez a mutatvány visszafelé is sikerül, akkor még pont lesz időnk megkerülni a szigetet, és az északi oldalán is végigautózni. Visszaérve a parkolóba több üres helyet is láttunk, így aki esetleg arra járna, és érez magában bátorságot (tényleg nem árt egy bizonyos fokú magabiztos vezetés), nyugodtan próbálja meg, nem lehetetlen megállni.
Puerto de la Cruz felé haladva megbizonyosodhattunk róla, hogy ez eddig tapasztalt nyár, és tavasz után az ősz is ezekkel egyszerre jelen van a szigeten. Felhős, ködös, pár esőcseppes szürkeségen vezetett át az utunk, és bár a télről csak a hegyen áthaladó út szélén lévő oszlopok árulkodtak, mégis csodálattal tapasztaltuk meg mi is a kis sziget sokoldalúságát. Egy helyen még megálltunk fényképezni a parton, illetve Puerto de la Cruz szintén fekete homokos strandja mellett megállva elfogyasztottuk a kis megmaradt hideg ebédünket, mielőtt az északi reptér mellett elhaladva újra a nyárba érve hamarosan már a déli mellett leparkolva hazafelé indultunk.
Rengeteg szépet és jót hallottunk a szigetről, biciklisként tényleg egy álomnak tűnik a szinte örökké jó idő, a hegy, a szerpentinek, mellette az óceán és a strandok. És bár sokszor ámulatba ejtett, olyan igazi szerelembe valamiért mégsem. Ettől persze még szívesen visszatérnénk valamikor, és remélhetőleg fogunk is.
