Spanyolországba érkezve nagyon rákaptunk az országon belüli olcsó utazási lehetőségek ízére. Ugyan Peti múlt hét hétfőn már elkezdett dolgozni, én továbbra is szabadon osztom be az időmet a tanulás, az egyéb teendők és a szabadidő között. Egy kedves barátom, Gergő Mallorcán dolgozik, szerdánként van szabadnapja. Megnéztem, mennyibe kerül Madridból Mallorcára repülni. Miután megláttam, hogy 10000 Ft-ból meg lehet fordulni, nem sokáig gondolkodtam, hogy az egyik szabadnapján meglátogassam.
Többször jártam már Mallorcán, először édesanyámmal töltöttünk ott öt napot 2014 októberében.
2017 tavaszán kezdtem országúti kerékpározni, Gergő nem sokkal később, az év őszén kezdett el egy mallorcai kerékpárkölcsönző és kerékpáros edzőtáborokat szervező cégnél, a Phillips Bike Teamnél kerékpárszerelőként dolgozni, és azóta rendszeresen visszajár tavasszal és ősszel néhány hónapra Mallorcára dolgozni, mert akkor van kerékpáros szezon, a nyarat és a telet pedig Magyarországon tölti. Neki köszönhetően fedeztem fel, hogy a két hobbimat, az országúti kerékpározást és az utazást össze is lehet kötni, ami újabb csodálatos lehetőségeket és élményeket nyitott meg előttem. Ezért jártam többször is Mallorcán, turistáskodás helyett inkább már bringázni, illetve másfél évvel ezelőtt egy triatlon versenyen is részt vettem. Egész jól ismerem már a szigetet.
Ryanair légitársasággal repültem, €26.98-ba került az oda-vissza repülőjegy Madrid és Mallorcára között. Mivel csak egy napra utaztam, bőven elég volt egy hátizsák, így sem poggyászfeladást sem elsőbbségi beszállást nem vásároltam a jegyhez. 8:50-kor indult a gép és 10:20-ra ért Mallorcára, visszafelé pedig 21:55-kor indult Mallorcáról és 23:20-ra ért Madridba. Így volt egy kényelmes napom Mallorcán. A repüléssel nem is szaporítanám tovább a szót, egy átlagos ryanaires repülés volt. Talán annyi volt számomra feltűnő, hogy mindkét irányba a szokásosnál több vitatkozás volt a beszállításnál, hogy nem a jegyüknek megfelelő méretű vagy mennyiségű kézipoggyászt szerettek volna felvinni az utasok a fedélzetre. A Ryanair szigorú, ha pedig valaki nem olvassa el a leírásokat és nem jártas a repülésben, bizony súlyosan megfizeti az árát.
Gergővel nem terveztünk semmi különöset. Megbeszéltük, hogy el tudja hozni a céges autót, értem jön a reptérre, kirándulunk, beszélgetünk, jókat eszünk. Ezt a tervet betartottuk. 😉
Mikor értem jött Gergő, mindketten éhesek voltunk. Ő kicsit elaludt és nem reggelizett, nekem pedig régen volt már a 6 óra körüli reggeli. Először bementünk S’Arenalba, ami egy reptérhez közeli, homokos tengerparttal rendelkező tipikus turistaparadicsom. Legtöbb ismerősöm, aki bringázni volt Mallorcán, általában itt szállt meg. Ehhez képest én még sosem jártam itt. Itt szerettünk volna tízóraizni egyet, de pár perc tengerparti séta és beszélgetés után úgy döntöttünk, inkább mégis elmegyünk Santa Ponsába. Santa Ponsa a sziget dél-nyugati csücskében lévő település, ahol Gergő is dolgozik, illetve lakik. Szerintem egy kis gyöngyszem, itt is van homokos tengerpart, ami kicsit ugyan, de tiszta, gyönyörű és barátságos, szállodák, bazárok is, mégis nyugodt, nem az az éjjel-nappal bulizó turistákkal tömött hely. Gyönyörű dombos táj veszi körbe, szép zöld erdők, tökéletes kiindulópont a bringázásra. Érdekes volt, az autópályán Santa Ponsa felé közeledve úgy éreztem, hazajövök. A faluba érkezve fogott el igazán a nosztalgia, hiszen utoljára a férjemmel, Petivel jártam itt. El is érzékenyültem, picit talán meg is könnyeztem, mikor megláttam a strandot: „Itt kérte meg a kezem Peti!” és néztem mosolyogva a bal gyűrűsujjamon lévő gyűrűre… ami annak idején még a középsőre lett tökéletesen illeszkedő méret. 🙂 A kölcsönző egy négycsillagos hotel, a Sentido Punta del Mar alagsorában található. Amikor először jártam ott, teljesen elámultam a falon sorban lógó karbon országútik mennyiségén, rengeteg van belőlük, arról nem is beszélve, hogy ott és akkor ültem először karbon kerékpáron. Most is kipróbáltam egyet, csak ott gyorsan fel-alá körözve párat a pincében, nehogy már úgy menjek haza Mallorcáról, hogy nem ültem bringán. 🙂 Még mászkáltunk kicsit a hotelben, majd elindultunk enni… a tízóraiból már bőven ebéd lett.
Elvittem Gergőt, azaz elvitettem magam egy közeli vegán helyre, a Donna Veganaba, amit még Petivel együtt fedeztünk fel másfél évvel ezelőtt és azóta is emlegeten, hogy legjobb vegán étterem, ahol valaha voltam. Most sem okozott csalódást. Én mexikói bowlt ettem, Gergő pedig vegán hamburgert sültkrumplival. Ő húsevő, de meglepte, hogy a jackfruitból készült hamburger pogácsa annyira hasonlított a húsból készültre, hogy meg nem mondta volna, hogy nem abból készült és nagyon ízlett neki. A nap során többször emlegette.
Ebéd során úgy döntöttünk, menjünk el dél-keletre, arra még egyikünk sem igazán járt. Illetve én még a 2014-es látogatás során voltam anyukámmal Porto Cristoban és a mellette lévő Cuevas del Darch cseppkőbarlangban, úgyhogy most másik két, délebbre lévő falut, Cala Figuerát és Cala d’Ort néztem ki. Mindegyik faluban tettünk egy nagy-nagy sétát. Cala Figuéra egy öböl köré épült nagyon aranyos halászfalu. Az öböl bejáratát a mallorcai tájra jellemzően sziklák övezik. Innen befelé haladva jutuk be a falu lelkébe. Útközben az egyik étteremből paella finom illatát hozta a szél. Már messziről látszik, hogy az öböl kettéágazik, gyönyörű kék vizén vitorlások horgonyoznak. Bejjebb érve a parton mindenütt halászhálókat, a vízben pedig halászhajókat találunk. Egy férfi éppen hálót javít. Pici, emberléptékű település, ráadásul turistaszezon előtt vagyunk, annyira nyugodt még minden.
Miután Cala Figuerában mindent végignéztünk, bőven maradt még időnk arra, hogy megnézzük Cala d’Ort is. Cala d’Or teljesen más hangulatú település. A városka parjainak bejárását a keleti, azaz a legnagyobb öböl mentén kezdtük. Ahogy megláttuk a tengert, piciny halászhajók helyett itt luxusjachtok sokasága tárult a szemünk elé. Cala Figuerában megnyugtató volt a nyugalom, hogy még nincs tömeg, csak néhányan sétálgatnak, nézelődnek az emberek, Cala d’Or szezon előtti kihaltsága már inkább frusztráló volt számomra, alig lehetett néhány lelket látni az utcákon. Az öböl mentén a tenger felé haladva hirtelen váltott át a jachtok sokasága itt is apró halászhajókra és itt is megtaláltam a kedvenceimet, a kis hajógarázsokat is. Elég éles volt a kontraszt a két világ, a hatalmas jachtok és a kis csónakok között, pedig ott voltak egymás mellett. Végül bepillantottuk a település két homokos strandjára is, amik a másik két öböl végeiben terülnek el. Habár számomra Cala Figuera sokkal érdekesebb volt és sokkal jobban tetszett, amikor a szezonban Cala d’Or megtelik élettel, biztosan szintén fantasztikus lehet.
Miután megéreztük a paella illatát Cala Figuerában, úgy terveztük, hogy átmegyünk Cala d’Orba, körbenézünk ott is, majd mielőtt elindulunk vissza a reptérre, paellázunk ott egyet és onnan irány a reptér. A település kihaltsága miatt viszont inkább úgy döntöttünk, hogy menjünk vissza S’Arenalba és vacsorázzunk ott. Miután bepattantunk az autóba, rákerestem Google Mapsen S’Arenal környékén a ‘paella’ kulcsszóra. Mondanom sem kell, hogy rengeteg találatot adott ki a térkép. Kiválasztottam a köztük legjobb értékeléssel, 4.8 csillaggal rendelkező, La Bodeguilla casa de comidas Arenal nevű helyet. Ami innentől történt, azt nevezhetjük csodának vagy akár páratlan vendégszeretetnek is. Google maps szerint 18:00-kor nyitott, mi 18:20 körül érkeztünk az étterembe. Nyitva volt, de nem láttunk bent senkit. A köszönésre válaszoltak, majd nagyjából fél perc múlva egy férfi bújt elő. Kérdeztem, hogy lehet-e most paellát enni. A mostot úgy értettem, hogy most asztalhoz ülnénk úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az igazán finom, frissen készített paella legalább 40 perc, míg elkészül. 19:30-kor nyit a konyha, válaszolta. Mikor mondtam neki, hogy az sajnos túl késő, mert megy a repülőm, milliószor bocsánatot kért. Majd végül abban maradtunk, hogy mivel 10-kor megy a repülő, bőven elég fél 9 körül a reptérre érnem, ha fél óra múlva, azaz 7 körül visszatérünk, készít nekünk paellát.
Tettünk egy újabb rövid sétát a parton, épp lenyugvó félben volt a nap, majd a megbeszéltek szerint visszatértünk. Nagyjából pontosan érkeztünk, mert nem akartunk se az esetleges korán érkezéssel túl nagy nyomást helyezni a férfira, sem az esetleges késéssel azt hitetni, hogy megszivattuk és nem megyünk. Megterített asztal várt minket, kértünk innivalót, majd nemsokára érkezett az előétel – amit nem kértünk, de még mielőtt kihozta volna, mondta, hogy a ház ajándéka, nem kell fizetnünk érte és biztosított róla, hogy 10 perc múlva érkezik a paella is. Közben milliószor bocsánatot kért, hogy mivel még nincs szezon, később nyit a konyha, szezonban egész nap nyitva van, illetve így a pincérek is később érkeznek. Ő a szakács és a tulaj is egyben. A sok bocsánatkérés ellenére tökéletesen, páratlan kedvességgel szolgált fel mindent. Ez a vacsora egyáltalán nem fér bele az általam többnyire, bár mióta Spanyolországban vagyok kevésbé követett teljesértékű növényi étrendbe, de fantasztikus élmény volt, ezért beszámolok róla. Az előétel főtt krumpli, tonhal és majonéz keveréke volt. Mondták, hogy mindent házilag készítenek a tonhal is friss halból készült. Érződött rajta a frissesség és a tökéletes minőség. Friss, ropogós bagettet tálaltak hozzá, a kence mennyiségéhez képest kicsit keveset, így kértünk még, szó nélkül hoztak. Nagyjából már ezzel jól laktunk, ha ennyi lett volna a vacsorám és utána repülök haza Madridba, nem panaszkodtam volna. Majd érkezett a paella. Nagy lapos, füles serpenyőben készítik, általában serpenyőstől hozzák ki a vendégekhez, teszik le a serpenyőt külön asztalra és onnan találják a vendégek tányérjába, a maradékot a serpenyőben hagyják, meghagyva a repeta lehetőségét. Sokféle kétszemélyes paellával találkoztam már. Valenciában, a paella őshazájában éltem diákként régen fél évet, ott az akkori kedvenc helyemen akkora volt egy kétszemélyes paella, hogy amikor szüleim látogatóba jöttek hozzám, hárman alig bírtuk megenni. Az utóbbi időben viszont inkább az a tapasztalatom, hogy olyan kétszemélyes paellákat szolgálnak fel, ami után szinte éhes maradtok, valószínűleg inkább egyszemélyes paellák kétszemélyesnek eladva. Ezen a helyen újra azzal a hatalmas kétszemélyes paellával találkoztam, amihez anno Valenciában szoktam. Mivel alapvetően a sok sétálás után éhesen érkeztem az étterembe, és a sok sportnak köszönhetően jóétvágyú is vagyok, az első tányér pillanatok alatt elfogyott. Gyorsan fel is tálalták nekem a serpenyőből a második tányérnyit is. Az már nehezebben csúszott, de (sajnos) nem az az ételt a tányéron hagyós fajta vagyok, főleg ha ízlik az étel, így küzdve ugyan, de mindet megettem. Valószínűleg ezen még Gergő is elcsodálkozott, mert ő nem bírta a második tányérnyit teljesen megenni. Miközben ettük a paellát a pincérek is megérkeztek. Ők is nagyon jókedvűek és végtelenül kedvesek voltak. Elvitték a tányérjainkat, érdeklődtek, hogy minden rendben volt-e. Természetesen igen. Láttuk, hogy a háttérben valami készül számunkra. Chupitora, azaz röviditalra számítottam először, de desszert érkezett. Hiába mondtuk mindketten, hogy tele vagyunk, nevettek és azt válaszolták, hogy desszertnek mindig van hely. Amilyen finom volt a desszert, így is történt, gyorsan elfogyott. Puding dió darabokkal és karamell szósszal. Kértük a számlát, valóban csak €33 végösszeg állt rajta, a két adag paella 2×16 és Gergő citromos söre €1, sem az én vizemért, sem az előételért, sem a desszertért nem számoltak fel semmit. Tudtommal Spanyolországban nem igazán szokás borravalót adni, bár turisztikai helyeken egyre inkább elterjedőben van, mi ezúttal busás borravalóval honoráltuk a kedvességet és a csodás ízélményt.
Irány a reptér, 10 perc autóval. Útközben mindketten felváltva mondogattuk, hogy mennyire tele vagyunk. Aki ismer, tudja, hogy rengeteget sportolok és a mértékletes mennyiségű, egészséges táplálkozás híve vagyok. Néha beleférnek kilengések, de tényleg ritka alkalmakkor. Nekem ez ilyen ritka alkalmak egyike volt. A ritka alkalmak közül még ritkább az, amikor nem bánom meg utólag és azt tudom mondani, jó volt, jól esett, megérte. Ezúttal abszolút ilyen volt. 🙂
Bőven idejében értem a reptérre, ahol már jártam egy párszor, de ilyen ürességet még sosem láttam. A gépen helycsere miatt a nagyobb lábtérrel rendelkező vészkijáratos helyre kerültem. Gondolom mivel belföldi járat nem azt kérdezték, hogy tudok-e angolul, hanem, hogy tudok-e spanyolul. Az igen, és a pár szó, amit válaszoltam, úgy tűnt, meggyőzte őket, hogy vész esetén alkalmas vagyok rá, hogy tegyem a dolgom és spanyolul hallgattam végig az instrukciókat. Egyedül ültem az én oldalamon a sorban. A vészkijáratos sor hátránya, hogy a karfák nem felhajthatók, különben elfeküdtem volna, illetve az asztalka sem az előttem lévő ülésről, hanem a karfából nyílik és kevésbé stabil. Így kicsit kényelmetlenebb volt az alvás hazafelé, de kellően fáradt voltam hozzá, hogy így is menjen.
A madridi reptéren egy lány, aki tisztán hallhatóan spanyolországi anyanyelvi spanyolt beszélt tőlem érdeklődőtt, hogy merre van a metró és hol tud jegyet venni. Jó érzéssel töltött el, hogy 2 hét ittlét után már határozottan tudtam neki segíteni, ráadásul én is arra mentem. Beszélgettünk még néhány szót, megtudtam, hogy mallorcai. Mikor mondtam, hogy magyar vagyok, 2 hete jöttem és itt szeretnénk élni, megdicsérte a spanyolomat és nagyon sok szerencsét kívánt nekünk. Ugyan ő még jegyet vett, de elérte ugyanazt a metrót, amivel én is utaztam. Előbb szállt le, mint én. Leszálláskor is mosolyogva köszönt. Imádom, hogy ilyen kedvesek itt az emberek!
